Tibor bácsiról Iványi Tibor - Megbekelestemplom

Iványi Gábor gyászbeszéde

Elhangzott: 2009. november 27-én a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben

Iványi Tibor

(1928-2009)

„…hű szolgám…menj be a te uradnak örömébe.” Mt. 25,21

Édesanyám, testvéreim, unokák, dédunokák, vők, menyek, testvérek, rokonok, barátok, kedves gyászoló gyülekezet!

Édesanyám kérésére, valamennyiünk nevében szeretnék búcsúzni a viszontlátásig édesapámtól, Iványi Tibortól, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség 28 éven át aktív, első és alapító elnökétől, lelkipásztortól, a hatvan éven át hűséges férjtől, 11 gyermek édesapjától, 62 unoka nagyapjától, 12 dédunoka dédnagyapjától, hűséges baráttól és igaz embertől.

Iványi Tibor 1928. július 19-én, Budapesten született és itt halt meg 2009. november 17-én hajnalban. Édesapja evangélikus vallású tisztviselő volt, édesanyja zsidónak született, 1916-ban keresztelkedett meg. Édesapám már evangélikusként látta meg a napvilágot.

Fiatalon, 17 évesen került a Metodista Egyház Felsőerdősor utcai gyülekezetébe. Itt jutott élő hitre, itt kapott elhívást a lelkészi szolgálatra, itt szentelték lelkésszé. Semmi másról nem szólt az élete haláláig, mint erről a szolgálatról.

A vigasztalás igéit a gyászjelentésen is olvasható mondat-töredékből vettem, ezt is édesanyám választotta így.

Jézus búcsúbeszédei között az egyik utolsó ez a tanítás, mely szerint egy tekintélyes ember hosszú útra indulva, három „szolgája” között szétosztotta vagyonát (egyiküknek 5, másikuknak 2, a harmadiknak pedig 1 talentumot adott), s nyomtalanul kihúzódott a világukból. Még azt sem mondta meg pontosan, hogy mit kíván tőlük.

Ketten úgy értették a helyzetet, hogy a talentum nem az övék, feladatként kapták azt, s forgatni kezdték a pénzt: hol nyertek, hol veszítettek. Kockáztattak, de magával ragadta őket a feladat szépsége és a bizalom. Csak a harmadik nem tette ki magát a sors szeszélyének. Hármójuk közül ő volt a legaggályosabb, a legbizalmatlanabb. Elásta a pénzt, hogy még csak annak gyanújába se keverhessék, hogy tékozló fiú lenne. Majd egy életen át ült gőgösen oltalmazott makulátlanságán.

Édesapám 5 tálentumot kapott. Szenvedélyesen forgatta ezt a kincset, vesztett és nyert, s most kétszeres haszonnal számol el Annak színe előtt, Aki hitt benne, örökkévaló szeretettel szerette, „átadta neki mindenét, amije volt”, és láthatatlanul bár, de az ő szívében is naponként élő módon vele volt, bátorította csüggedéseiben, veszteségei idején és vele örült a sikereknek.

A mondat-töredék alapján négy dologról szeretnék szólni úgy, ahogy a bibliai szöveg megkívánja:

1. Először arról mondok valamit, hogy mit jelentett Iványi Tibor életében a hűség.

2. Azután azt szeretném tisztázni, hogy ki tekinthetett rá úgy, mint szolgájára.

3. Harmadszor arról elmélkedem, hogy mi az üzenete a „menj be” kifejezésnek.

4. Végül azt vizsgálom, hogy mi is „Urunk öröme”, és kik azok, akik részesülhetnek benne.

1. Iványi Tibor kiszámíthatóan hűséges ember volt minden kapcsolatában: férjként, apaként, barátként és kollégaként is. És nemcsak az érintettek jelenlétében, hanem távollétükben vagy a hátuk mögött is.

Az agate kai piszte bibliai kifejezés („jó és hű”) jelent hibátlan, abszolúte jó és hívő embert is, de közelebb járunk az igazsághoz, ha nem a hitvallás makulátlansága felől közelítünk, hanem azt mondjuk, hogy Jézus a jó (ehető, ízes) gyümölcsöt termő hűséges tanítványról akar itt tanítást adni.

A hetvenes évek elején a Magyarországi Metodista Egyházban (ahol édesapámat 1949-ben segédlelkésszé, majd lelkésszé, körzeti felügyelővé szentelték, később pedig a szuperintendens helyettese lett) szakadás következett be. Az Állami Egyházügyi hivatal bele akart szólni abba, hogy ki legyen illetve ki nem lehet az egyház akkori új vezetője. Rá akarták beszélni édesapámat, hogy kampányoljon önmaga ellen, meggyőzve lelkésztársait, hogy hiba lenne, ha rá szavaznának. Ő azonban nem állt kötélnek, a kérést is ízléstelennek találta, ezért ürügyet kerestek ellehetetlenítésére. Ebben az időben jelent meg édesanyám Csodálatos országban c. verse egy nyugaton kiadott, magyar nyelvű, itthon is széles körökben terjesztett vallásos folyóiratban. A költeményt évek óta gépelt formában szabadegyházi körökben mindenki ismerhette, mondanivalóját, a Hegyi Beszéd gondolatait, a két világ határán egyensúlyozó hívő ember vívódásait szemléltető sorokat senki félre nem érthette, de az egyházi és világi hatalmasok most államellenesnek minősítették a benne megfogalmazott gondolatokat. Nevetségesen átlátszó módon előbb azt szerették volna bizonyítani, hogy a vers a házaspár közös műve, majd ennek ostobaságát belátva írásban felszólították édesapámat, hogy ha nem szerző, határolja el magát „feleségének a Magyar Népköztársaság törvényeit sértő” tettétől. Édesapám válaszlevelében nemcsak az elhatárolódás gondolatát utasította el egyértelműen, hanem arra bátorította jellemtelen ellenfeleit, hogy soha, semmilyen körülmények között ne tagadják meg hűtlenül és gyáván azt, akit hajdan a szerelem lángolásában az egyetlenként szerettek meg. Innentől kezdve immár nem a vers, hanem a lelkészhez méltatlan, szemtelen hang miatt folytatódott ellene az eljárás.

De hűséges barátja volt lelkésztársainak és híveinek is. Azt a bizalmat, amit Megváltójától kapott ő is biztosította minden felebarátjának. A hatvanas években többször adott helyet református lelkész barátainak a hajdani Bethánia mozgalom addigra betiltott összejöveteleire, lelkésztalálkozóira. Az ÁEH helyi titkára felszólította, hogy határolódjon el egyértelműen mind az „államellenes” mozgalomtól, a „klerikális reakció”-tól, mind barátjától. Mivel Iványi Tibor erre nem volt hajlandó és mástól sem lehetett megfosztani, a rendőrséggel bevonatták a jogosítványát. Négy és fél éven át gyerekkorától húzódó, súlyos szívbetegségével kerékpáron látogatta kiterjedt szórványát.

Hűséges volt a vállalt szolgálatban is. Tőle tanultuk meg, hogy ha megígértük, egyetlen emberért is el kell menni, akármilyen messzire, függetlenül a körülményektől. Hányszor verekedte át magát sártengeren, hófúváson, hogy megtartson egy házi áhítatot, melyre esetleg a helybeliek többsége a zord időjárás miatt nem jött el.

2. Ki nevezhette „szolgám”-nak Iványi Tibort? Szabad ember volt. Mondhatta volna bátran és valóban szívből Jézus kortársaival: „Ábrahám magva vagyok, nem szolgáltam soha senkinek”. De azt is tudta, hogy igaz Jézus válasza is: „Ha a Fiú megszabadít, valósággal szabadok lesztek.” Így is szabad ember volt. De másképpen is. Soha nem állt haptákban semmiféle emberi kivagyiság előtt, de a legdrámaibb pillanatokban is mindig tisztelettudó és méltányos maradt. Ha valaki saját termeténél magasabbra próbálta emelni a tekintetét, derűsen idézgette Jeremiás (22,15) szavait: „Király vagy-é azért, hogy cédrus után kívánkozol? A te atyád nem evett és ivott-é?”

Emlékszem, a hetvenes évek elején egy országos presbiteri gyűlésen a Szabad Egyházak Tanácsának elnöke (közmondásosan korrupt és a fennálló rezsimet mindenféle gátlás nélkül kiszolgáló egyházi ember) tevékenységének szerinte áldásos, felülről sugallt voltát bizonyítandó előadta nekünk, hogy egy hívő baptista lányt (akit élő hite miatt kicsaptak a tanárképző főiskoláról) miként győzött meg arról, hogy válasszon más hivatást, fogadja el, hogy abban a rendszerben nem tölthet be ilyen „bizalmi” állást. Édesapám szót kért, és a lojalitást a gyávasággal összetévesztő egyes kollégái rémületére fejtegetni kezdte, hogy amikor a kommunista párt a negyvenes évek végén Magyarországon átvette a hatalmat, dönthetett, hogy alkotmányosan vagy diktatórikusan kormányoz. Mivel az előbbi mellett kötelezte el magát, a hívő ember akkor követi helyesen az igaz Isten normáit, ha elvárja a hatalom képviselőitől, hogy példamutató módon tartsák magukat az Alkotmányhoz. Ha az alaptörvény garantálja a vallás szabad gyakorlásának és megvallásának jogát, akkor arról lebeszélni bárkit bűn, sőt, tiszteletlenség is a hatalom birtokosaival szemben. A sértett kiskirály itt nevezte először nyíltan kormány- és rendszerellenesnek édesapámat, aki viszont tisztázta, hogy nem azokkal van baja, akik az adott viszonyok között tisztességesen próbálják húzni az ország szekerét, hanem azokkal, akik olyan gátlástalanul tolják, hogy az élen haladók orra buknak.

Amikor a metodista egyház hatósági segédlettel véghezvitt kirekesztését, a közel nyolc éven át megélt rendőrségi zaklatást követően, többszörös kilakoltatási kísérleten túl, felfüggesztett börtönbüntetéssel a nyakában és más retorziók után az ÁEH mégis tárgyalni kezdett vele a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség elismeréséről, és 1981 őszén elé tették az aláírásra kész okmányokat, az utolsó pillanatban azzal álltak elő, hogy az új egyház csak akkor legalizálható, ha én, a fia a demokratikus ellenzékkel való kapcsolatom miatt nem leszek a lelkészkar tagja. Édesapám, - akinek gyakran volt vitája akkoriban velem arról, hogy a hívő ember mennyire merülhet bele a politizálásba és szerencsés-e esetleges elismertetésünket kockáztatni – most azt felelte az ÁEH agyafúrt elnökének, hogy nyilván nem gondolták komolyan az elismerést, mert tudhatták, hogy egy ilyen alkuba soha nem fog belemenni. Hosszan agitálták, hogy ne szalassza el a történelmi pillanatot, de hajthatatlan maradt.

Mindannyiunk közül ő tudta a legjobban, hogy az állami elismerés ellenére a különös jel ottmarad rajtunk. Az illegalitást lezáró okmány aláírása után az ÁEH kijelentette, hogy immár nem vagyunk a MME része, így távozzunk azokból az egyházközségi ingatlanokból, melyekben kirekesztetésünk után is gondozásunkban maradtak a gyülekezetek. Több éves kemény vita után kérlelni kezdték, hogy ha önként nem megyünk, akkor vegyük meg, legalább jelképes áron, a végén már 1 Ft-ért az ingatlanokat. Nem volt hajlandó rá. Azzal érvelt, hogy egy ilyen gesztussal az a látszat keletkezne, hogy mi akartunk a MME-ból távozni, vagy bármivel is rászolgáltunk a kiűzetésre. Ragaszkodott a feltétel nélküli átíráshoz, végül azzal oldva meg a gordiuszi csomót, hogy javasolta, az ÁEH, ha akarja, jutalmazza meg a metodistákat hűségükért, vagy ha nagyvonalúan kárpótolni akarja őket, ám tegye, de nekünk ebben semmiféle részünk nincs.

Ha más oldalról nézve gondolja bárki, hogy édesapámra igenis illett a „hű szolga” megjelölés, igaza van. Teljesen átadta magát Annak, Aki ezt mondta: „az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és adja életét az elveszettekért.” A halálhír vétele után a főiskola egyik karbantartója, Najeh azzal borult a vállamra, hogy Tibor bácsi soha nem úgy általában érdeklődött a családja után, hanem minden gyermekét név szerint ismerte. Hogyan volt képes erre? Édesanyámmal együtt minden napot úgy kezdtek, hogy „névsorolvasást” tartottak (mint pásztor a számadó előtt), imádságban végiggondolva és Istennel megtanácskozva száznál is több lelket számláló családjuk minden bánatát és örömét, és mindazok gondját, akik körülvették őket a főiskolán, az óvodáinkban, általános és középiskoláinkban, az Oltalomban, a gyülekezetekben. De azok is ott maradtak imalistájukon, akik az évek során elárulták vagy cserbenhagyták őket.

Édesapám szenvedélyesen szerette és alaposan ismerte az Igét. Az egész világot a parókiájának tekintette ő is, így kész volt mindig az igehirdetésre, lelkigondozásra, tanításra, vigasztalásra, buzdításra. Nyíregyházi gyülekezetét sok szórvány is vette körül. 41 évnyi, hűséges, feleségével közösen végzett szolgálata alatt gyakran prédikált vasárnaponként akár ötször-hatszor is, hogy azután a hét többi napján ugyanezt tegye.

Hűsége és a szolgálatban Ura iránti elkötelezettsége leleményessé is tette. A hatvanas-hetvenes években nem volt tanácsos parókus lelkészként ifjúsági munkát végezni. Aki erről netán nem tudott volna, azt a BM egyházügyi rendőrsége körültekintően emlékeztette mozgásterének határaira. Iványi Tibor így esetleg nem csendeshetet, lelkigyakorlatot, hanem több napon át tartó születésnapi partikat rendezett, annak rendje és módja szerint tortával és ajándékkal, s azt képviselte, hogy mindenkinek joga van akár századmagával is barátai társaságában ünnepelni élete jeles napjait. Egyetlen nyár vagy tél nem múlt el nyíregyházi évei alatt, hogy ne telt volna meg a parókia születés- vagy újonnan-születésük napját ünneplő gyerekekkel, fiatalokkal, felnőttekkel.

A dühöngő hatósági embereknek pedig minden alkalommal a sokak által gyűlölt, kifogástalan nyugalmával és eleganciájával magyarázta el, olyakor példabeszédekkel is megvilágítva, hogy amit tesz, az a szabad ember természetes joga, s hogy tetteiért egy mindenkinél hatalmasabb Úr előtt akar felelni, s egyedül Őt féli.

A rendszerváltás után is hamar megértette, hogy hajdani ellenfelei soha nem fogják megbocsátani neki azt, amit vele szemben korábban vétettek, s hogy íme megint ők kerültek jobb pozícióba, mert az új, (s a mindenkori) hatalom is inkább kedveli a meghunyászkodásban edzett, kiskorú alattvalókat, mint a felnőtt, öntudatos, hitvalló partnert. De ez sem szegte igazán a kedvét. Még a rendszerváltás előtt, 1987-ben életre hívta az egyház felsőfokú intézményét, a Wesley János lelkészképző Főiskolát, 1988-ban megalapította a MET lapját, az Élet és Világosságot. Szíve indíttatását követve hagyta szabadon távozni azokat, akik más felekezetben (sokan visszatérve a MME-ba) kerestek akol-meleget. Azokra akart támaszkodni, akik társai lettek a társadalomból kirekesztettek, Jézus megfogalmazása szerint „a kicsinyek” felkarolásában. Akik hittek a fává növő mustármag vagy a tóvá váló délibáb csodájában.

Így ma, távozása pillanatában valamennyi nagy egyházat is beleértve, a MET végzi a legkiterjedtebb munkát a hajléktalan ellátásban a maga több száz ágyával, népkonyhájával, utcai szociális munkájával, hajléktalanok számára működtetett orvosi rendelőjével és kórházával. Közel kétezer (több mint 90 %-ban hátrányos helyzetű vagy sajátos nevelési igényű) gyermek tanul vagy kap ellátást az ország legszegényebb régióiban is, esélyteremtő óvodáinkban, általános és középiskoláinkban. Az idei tanévet még sok helyen ő nyitotta meg. Hiányozni fog a szalagavatókról, karácsonyi és húsvéti ünnepekről és az évzárókról!

Iványi Tibor határozottan foglalt állást nyilvánosan, írásban is az egyre fájdalmasabban terjedő szégyen, az antiszemitizmus, az újnácizmus és cigányellenesség, a rasszizmus ügyében is. Legutóbb a kislétai gyilkosságot elítélve adott ki közleményt. Halálos ágyához, néhány órával elmenetele előtt Sajóbábonyból érkeztem. Küszködve az örökkévalóságba való beleszédüléssel, hallani akarta, hogy mi is történt a megfélemlített, szegény roma családokkal. Forrón vágyott arra, hogy a cigányság elfoglalhassa méltó helyét a magyar társadalomban. Októberi közgyűlésünket még ő vezette, és sikerrel kezdeményezte, hogy válasszunk törvényhozó legfelső egyházi testületünkbe olyan személyt, aki nyíltan vállalja roma identitását. „Szolgám – mondhatta Ura és Megváltó Istene, akit ifjú korától fogva szolgált teljes szívvel és jó lelkiismerettel. A legkisebbekben ismerte fel a köztünk élő Jézust és így hirdette a szegényeknek az örömöt, a raboknak a szabadulást, bekötözve sokak sebét, letörölve könnyeiket vagy velük sírva; hirdette a csüggedt lelkeknek „az Úr kedves esztendejét”, és életre segítette a halál felé tartó csüggedt lelkeket.

3. „Hű szolgám, menj be…”

Sokáig várakoztál kint küzdelmes nappalokon és gyötrelmes éjszakákon át azt követően, hogy meghallottad, mint Ábrahám, a hit lovagja a hívást: „Lekh-leká – menj ki!”, atyád házából és rokonaid közül a helyre, amit csak lépésenként találhatsz és érthetsz meg.

A kihívottak közösségéből mehet be bárki az Úr házába, aki elveszíti életét, hogy nála találja meg örökre.

4. Nem tudom, csak a hit tükre által, homályosan sejtem azt, aminek világosságában édesapám már vigasztaltatik, Ura örömében. A nagy királyi lakoma asztalánál ül Ábrahámmal, Izsákkal, Jákóbbal, a nagyon szeretett Pállal és mindenek előtt imádott Megváltójával, a dicsőséges Vőlegénnyel.

Amikor tíz nappal ezelőtt, kétórányira a pillanattól, hogy vitettessen angyalok szárnyán Ábrahám kebelébe, utoljára megöleltem, s a beteghordó kocsi átgördült az intenzív osztály küszöbén, szerettem volna Elizeussal felkiáltani: „Édesatyám, édesatyám! Izrael szekerei és lovagjai!” Már nem volt rajta a palástja, csak egy fehér lepedő. Nem láttam többé úgy, ahogy itt ismertem. Itt maradtam a két tálentumommal, az ő leesett palástjával, a benne lévő léleknek a feleannyi erőmhöz kért kétszeres mértékével. Itt maradtunk, mert ez most még miattunk szükségesebb. Kinek bűnbánatra, élete elrendezésére, kinek szolgálata befejezésére vagy folytatására kell az idő.

Köszönöm! Isten veled, édesapám! Viszontlátásra!

Iványi Gábor temetési beszéde